Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték
Elköltöztünk: http://khr-szj.hungarianforum.com/


KHR szerepjáték az Anime és a Manga alapján! Légy te is a maffia tagja és védd meg a családod!
 
HomePortal*Gy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Adamo

Go down 
SzerzőÜzenet
Adamo
Ég
Ég
avatar

Hozzászólások száma : 3
Join date : 2012. Jan. 01.
Age : 29

Karakter információk
Család:: Vongola
FV: 10.000
Pénz:: 100.000 yen

TémanyitásTárgy: Adamo   Hétf. Jan. 02, 2012 6:10 am

Név: Adamo
Nem: Férfi
Életkor: 23
Láng: Ég - Flame of Wrath
Egyéni fegyver: Iker PPSh-41 szovjet géppisztolyok [kép] hozzá egy bőrből készült pánt, kettő puskatokkal, amivel a hátára tudja pakolni őket. (Mint Levi az esernyőit). Alapból nehéz egyet is használni ebből a típusú géppisztolyból, de hála a hatásos edzéseknek, egész ügyesen megoldotta, azonban ha a lángjaira kell támaszkodnia, kénytelen eldobnia őket. Igazi régi vágású figura, igyekszik inkább a megbízhatóbb fegyverekre támaszkodni.
Család: Vongola

Jellem: Véleményét érvényben tartja, szereti kihangsúlyozni dominanciáját, és akaratát; társaságkedvelő, nagyon deviáns jellem, hangos, és tipikusan olyan, aki imádja karjai alá venni az embereket. Amúgy is nehéz betörni, dacos természete gyakran az őrületbe kergeti a közvetlen környezetét, ugyanakkor ügyesen alakoskodik, és emel fel dolgokat, amik aztán összeomlanának, nélküle -ebből következik, hogy sok embert szerzett már, akik tartoznak neki valamiért. Gyakran kétszínű, sosem tudhatod, mit gondol igazából. Olyan személyiség, aki imádja a partykat, meg a csevegést, de még a könnyed eseményeken is, erőteljesebb kijelentései parancsok. Valahogy, ha róla beszélnek, mindig furcsa zavart éreznek az emberek, nagyon intelligens, mondhatni, lehetne hasznos a társadalom számára, de neki van egy másik oldala, ami azzá a tipikus maffia példaképpé teszi, olyan, mint Szupermen, szemüvegben átlagos, kedves figura, de szemüveg nélkül előjön belőle a másik oldal.

Kinézet: Szicíliai-olasz, csokoládébarna, hátranyalt hajú, meleg szemű, csíkos, vagy simaöltönyös fazon, akinek van, egy olyan gyere ide, csatlakozz hozzám kisugárzása, aztán vannak azok a pillanatok, amikor előtérbe kerül a lángok okozta szolid őrület. Látszik rajta, hogy azért nehezen viseli el a haragot és jobb szereti kimutatni az érzéseit, egyáltalán nem zárkózik el attól, hogy kiabáljon, vagy szidjon, ahogy elég hatalmasak a tenyerei, és szeret velük adni is.

Felszerelés: Egyéni fegyverei, tartókkal, és vállpánttal, íratok, mosoly.

Előtörténet: Egyedül volt. Tele csalódással, haraggal, és keserűséggel. Akart valamit, ami több mint a kisujja, és nem veszi el a kezét még sem. Akihez ha szeretettel közeledik, nem veszti el végül. Távolágot érzett a fiaitól, gyászt. Mindig tudta, hogy a szeretet valahol megvan, de a Maffia világa mindig az marad. A lelkében, mint egy gyom.
Nem lehetett kiirtani, de talán egyszer, még az ő szívéből is eltűnik.
Kellett valami, amit ha megérintesz, virágot rügyez, és nem feltétlenül kaktusz, egy gyermek, akit a kebelére emelhet, és ő húsz év múltán is úgy fogja hívni apa. Valaki, aki nem hall meg.
Vagy akarja meggyilkolni.

Ötvenhét éves volt, amikor születtem. Anyám harmincnyolc. Nem merték nyíltan felvállalni a hibát, amit elkövettek, de léteztem. Ő pedig magához emelt. Az asszony házas volt, és így, kapott egy újabb esélyt.
A férjnek sem kellett megtudnia, hogy már nem szereti. Hogy a Kilencedik még mindig, akkor is jobb behatással bír az Olasz nőkre, mint egy kiöregedett munkásember. Azt hazudta, hogy elvetélt, és talán a gyász újra közelebb hozta őket egymáshoz. Öreg volt, és félt… jobban félt, mint az Apám.
Apám a nevére vett fel, de annyira nem hasonlítottam rá, hogy azt hitték, csak névrokonságban állunk. Ő azonban akarta ezt, hiszen tudta, ugyanannyi közöm lesz az elátkozott véréhez, mint a másik négy gyermeknek. Megpróbálta. A szeretet, amit nem tudott kifejezni, adni, vagy nem tudott többet egy homlokcsóknál, lassan nőtt, a gesztusok megváltoztak, eltűntek a korlátok, megszűnt a zárkózottsága. Kiskoromba sosem értettem, miért örül a mosolyomnak, vagy ha meg akarom fogni a kezét, ha elmehetünk valahova ketten. Nem éreztem azt a terhet, amit az élet okozott. Titkos voltam, mint egy halott kertben egy szép virág, és egyedül nőttem fel, de mindig, bennem volt a tudat, hogy Apa boldogságáért teszem.
Nem a legszebb dolog a világon megmosolyogtatni egy öregembert?

De sokáig mégis egyedül voltam. Ott volt ő, akinek az árnyéka hűvös volt, és nyirkos. Nem tudtam felfogni, mit takarnak a falak, amiket maga elé emelt, és nem tudtam rá úgy tekinteni, mintha hozzánk tartozna. Nem érdekelt igazán. Apa szomorúságának legnagyobb részét ő okozta, de ez nem értettem. Akkor még nem tudtam felfogni azt a mély haragot, ami ötévesen lüktetett bennem. Gyűlölet. Utálat. Sajnálat. Az a meleg ragyogás, ami a tenyereimből árad.
Apának nem mertem megmutatni. Nem akartam megkérdezni tőle, miért vannak piros pöttyök a bőrömön, és miért égnek, viszketnek olyan sokszor. Étvágytalan reggelik teltek el, hosszú, napos délutánok.
Nőtt a harag. Csendben növesztett szemeket a vérembe, és azon az éjjelen mintha halottam volna a vér áramlását. A füleim égni kezdtek, a szemeim megduzzadtak, nem kaptam levegőt, mintha egy rémálom üldözött volna az éberségbe, halvány vörös pír szorult az arcomra, feldagadtak az ajkaim. Meg kellett mosnom az arcom friss vízzel, de hiába volt saját fürdőszobám, éreztem, hogy figyel. A fürdő fényei leginkább a kellemetlen, sárga belsővilágítással egy pillanatra teljesen eltűntek, majd újra felgyúltak, bántó, erős fénnyel.
A hajamba kapaszkodott, és beleütötte a fejem a tükörbe, nem tudtam kiabálni se az ijedtségtől, a tenyereimmel megpróbáltam támaszkodni, de a fájdalom csak fokozta magát, egyre elviselhetetlenebbül. Azt hittem elszakad a bőröm, mintha kifeszítették volna a karjaimat, az arcom nekiszorult a falnak, sírtam is, meg féltem is, de nem ez volt a fő gondolat, mintha most más lett volna minden, akartam, hogy változzon, hogy a harag csillapodjon, amit akkor nem tudtam. Akkor láttam először, azt a fényt, égette az arcom, az ujjaim megdagadtak tőle, és mintha ezer tű szúródott volna a tenyereimbe, sikerült sikítanom, de a szorítás gyengült, a hajam csomókban szakadt mégis el tőlem, könnyes búcsút vett a fejemtől. A térdeimre estem, az állam bevágtam a mosdókagyló szélébe, az ujjaimmal próbáltam kapaszkodni aztán, a vállaim acél nehézzé váltak, a könnyeim vért mostak le az arcomról.
Azt hittem szarrá ver. Azt hittem nekem annyi. Azt hittem Apa sírni fog miatta.
Szomorú lesz megint.
És egyszerre mintha pislogtak volna a szemek, amiket libabőrként éreztem volna a testembe, rázni kezdett a hideg, mégis éreztem, hogy forróság nyomja a tenyereim, megpróbáltam megmozdulni, de merevvé váltam. Puskapor kavargott bennem. Azt is akartam hányni.
- Te geci!
Indult be, újra, éreztem, ahogy ráüt a hátamra, de nem engedtem magam, hogy megtörjön, vagy félelmet keltsen bennem, értetlen kis pisiként is fogtam, hogy nem a testi bántás a cél, és belém szorult az akarat, akartam, hogy kibírjam, még ha az öklei nehezebbek voltak, mint a bejárati ajtó, de mint kis pisis azzal nem számoltam, hogy nagyobbat tudok repülni. Újra beletépett a hajamba, a tenyereim egyenesen az arcába ütöttem, de csak alig üvöltött, nekidobott az ajtófélfának, kicsi voltam, és nagyot pattantam. Felálltam a lábaimra, nem voltam már magamnál, de a szemeket éreztem, és beszéltek, azt akarták, hogy engedjem el magam, hogy ne törődjek azokkal, amiket érzek, hogy a testem felejtsem el, és irányíthassanak, az ablakomhoz futottam, és egy fejest vágtam.
Nem voltam normális kisgyerek. Autót akartam már lopni, szerettem felgyújtani a tankönyveimet, és nem szerettem, ha Apát szidják.
De nem gondoltam volna, hogy teljesen önszántamból kiugrom a harmadikon. Minden mozdulat nélkülem volt, nem tudtam mit csinálok, az ösztönöm mondta, én pedig engedelmeskedtem neki. A földre érkezés tápos volt egy ötéveshez, próbáltam a fűben minél messzebbre verekedni magam, de apának volt egy olyan hóbortja, hogy nagy nyitott tér kell az udvarra. Világító tenyerekkel pedig jobban hasonlítottam a vak sötétben inkább egy lámpásra, mint egy bokorra. A cipői pont a fejem fölött értek füvet. Az ösztönök tovább működtek, a testem azonnal reagált, amit mai fejjel lehetetlennek tartom. A kiskori tisztaság jót tett az agyamnak, hiszen annyi üres hely volt még, annyi szabad felület, az ingerek, a parancsok szinte akadálytalanul közvetítették, hogy messze kéne kerülnöm tőle, mert kitapossa a beleim.
Csodálatos fénygömböket láttam meg a távolban, amik aztán a tenyereimbe csapódtak. Olyan érzésem volt, mintha Shongoku ellen harcolna egy szál bot, a forró gömb, ami öt éves ésszel lenyűgözően szép volt, beleolvadt a bőrömbe, és felpörgette a vérem, alig kellett már levegőt vennem, szinte halottnak éreztem magam. Mintha ez a dolog tele lett volna tűzzel, és oxigénnel, amit elnyelt belőle, belém került. Aztán a semmivé foszlott, narancs fényeket hagyva maga után a tenyereimben.
Nem éreztem magam boldog kiskölyöknek akkor. De életemben először felfigyelt rám, és ez nagyon dobott az önbecsülésemen.
Xanxusnak hívták. Az Apám pedig egyre messzebb került tőle. Valaki volt, aki unatkozott, hatalmas erővel, és talált valamit, akivel játszhat. Nem tudatosult bennem az igazság, és feldobott a tudat, hogy közelebb kerülök valakihez. Az őrzők, és Apa idősek voltak, a gyerekek, ha tudják, hogy Vongola vagyok, akkor is lenéznek. Nem tudtam mi az a korcs, de nem kellett soha megtudnom.
Ahogy róla sem kellett soha megtudnom semmit. A hasonló lángokon kívül csak két kölyök voltunk egyedül, kerestük a szórakozást, a társaságot, valamit, ami megérinti egy kicsit a lelkünket, mindegy hogy tizenhat, vagy öt éves vagy, az ösztönök erősek voltak bennem, akár csak a makacsság, a lázadás, és a szeretethiány. Akartam megtanulni ezt az izgalmas dolgot.

Félelmetes volt. Semmi fantázia nem volt benne a tanításra. Az eszméletlen gyorsaságát lehetetlen volt követni, a lángjai szinte eltűntek a semmibe. Nem hagyott nyomot maga körül. Apa azt hiszem felismerte a sérüléseim, a fáradtságom, vagy a túláradó energiám, de elengedett minket. A tombolás elképzelhetetlenné vált. Nem érdekelt már az életem, és nem féltem. Tele lettem optimizmussal, és energiával. Kiskölyök voltam, anya nélkül, és akkor, ha nem is jöttem rá, használni kezdtem a haragom. A gyönyörű kert égésnyomokat őrzött magába, napokkal később, én már minden olyan testrészem beütöttem, ami létezik. Meg kellett tanulnom védekezni, mert néha volt egy olyan rossz érzésem, hogy ki akar nyírni.
Később rájöttem, hogy feltett szándéka volt.
A narancssárga lángok a tenyeremben elnyelték az övéit, nem éreztem akkora fájdalmat, ha magam elé húztam a kezeim, de akkor sem, ha felpofozott, rájöttem, hogy a hasonlóság a képességeink között előny, de ez csak az volt, hogy nem éghetek halálra. Az ütés attól még az maradt. Ha elestem, nem várta meg, amíg felkelek, ha sírni akartam, nem állt meg, fel kellett vennem a tempóját, amit sosem lassított, de akkor még ő is kiforratlan volt, tele hibákkal, és résekkel, de nem voltam okos gyerek, hogy ezeket észrevegyem. A véremben volt, hogy Maffia vagyok. Sosem álltam meg siránkozni, hogy milyen igazságtalan.
A haraglángok aztán másképp erősödtek tovább, elérte, hogy akarja őt legyőzni, és, ha ez nem sikerül, akkor dühöt érezzek, belém nevelte a veszteség szégyenét, a megaláztatást, a szavaival, vagy a tetteivel, és ahogy ő egyre különösebb hajviseletével próbálta bosszantani a környezetét, úgy engem is. Apám rájött, hogy kezdek eltűnni mellőle, és nekem nem engedett semmit. Egyszerre minden addigi luxusom, és szabadságom eltűnt, ami, ha kisgyerek fejjel más érték volt, mint öreg fejjel, a dühöm csak még megfoghatatlanabbá tette. Már nem tudtam irányítani a lángjaim, és ezt ő is észrevette.
Gyűlölte a gyengéket. Ha gyengévé válok, megöl. Nem hagyhattam, hogy a harag ellenem forduljon, és kitaszítson, de fogalmam sem volt, hogy, mit kell tennem.

Ő pedig eltűnt.

Apa, mindenki, megváltozott, pedig csak egy hétre mentem el. Életem első iskola táborában lehettem, amit élveztem, szinte túláradó örömmel tértem vissza. Meg tanultam úszni, a gyerekek szinte annyira átlagosak voltak körülöttem, hogy megtisztított a tudat, a létük. Maffiák gyerekei voltak, de csak egyszerű kölykök. Éreztem újra, hogy képes vagyok bebizonyítani az erőmet, hogy meg tudom csinálni, hogy akármire képes vagyok.
Visszatért az akaratom. Akartam a lángjaimat.
De ő eltűnt. Apa, mindenki megváltozott. Mintha egy rossz titok lenne körülöttünk. Megpróbáltam keresni a szeretetét, amit addig adott felém, de még kevesebb volt, nem értettem miért hagyta el magát. Mi történt vele.
Magányosabbnak tűnt, mint valaha, és ezzel engem is megfertőzött.

- Apám.
Ejtettem ki a labdát a kezemből. Rossz helyre keveredtem. - Velem is ez lesz, ha rosszá válok?
Tudtam, hogy az igazság talán nehezebb, mint amit megérthetnék, de a gondolat maga nehezebb volt. Nem tudtam felfogni a látványt, de éreztem a rosszat, amit jelentett. Oszlopok vettek körbe, és pinceszag. Nem lehetett soha sem barátságos hely. Nem tudtam miért történtek a dolgok így, de tudtam, hogy ő van ott. Vasfalak mögött.
A Kilencedik letérdelt elém, és megígérte, hogy nem.
Talán akkor változott meg minden. Félni kezdtem attól a hasonlóságtól, ami köztünk volt. Nem akartam azt a dolgot soha többé. El akartam feledni az ösztönt, ami bennem áramlott. A vérem nem akart erőt.
Nem tudtam elzárkózni mégsem. Ahogy nőttem fel, egyre rosszabbá lett a család. A harcok, megmérgezték a levegőt. Nem volt egyetértés, apa pedig nem tudta kézben tartani az övéit. Ő, és az őrzők magányossá váltak ebben a generációban, és mindenki, másra kezdett figyelni. Én elcsavarogtam, lázadtam, nőket hajkurásztam, és ittam, nem gondoltam másra, csak a felejtésre. Gyűlöltem még a gondolatot is, hogy apám szomorú, én pedig csak egy újabb kolonc semmirekellő vagyok, elkezdtem pont úgy tenni. Nem akartam foglalkozni a lángjaimmal. Semmivel, aminek köze volt a Vongolához.

- Nem! - csaptam az üveg dohányzóasztalra. - Én már egy más gyerek vagyok! Kelljek így!
Húsz voltam. Minden megbetegített, ami csak kell. Részeg voltam, szex szagú, fogalmam sem volt már, mit teszek magammal. A lelki egészségem tönkrement. Nem bírtam lépés tartani a változásokkal. A Kilencedik felemelte a csészéjét, de nem tudott beleinni. Láttam, ahogy öregszik, elveszti az erejének hatalmas részét, azt, amit beleölt az utolsó két elcseszett gyerekbe, és lassan meghal. A boldogtalansága számomra olyan volt, mintha kivágták volna a szívem. Egyszerűen így voltam összerakva. Egyszerűen éreztem, mennyit adott nekem, és én mennyit vettem el. Így viszont nem igazán lehet ezt visszaadni.
- Nagyon szeretem Tsunayoshi-kunt, de valahol úgy bánom, hogy magamból nem adhatok egy darabot a Vongolának. Mert ő, ha nem ismerném, számomra, csak egy idegen lenne. Nem a fiam. Nem láttam ki lesz. Nem adtam neki más, csak lángot. Másféle lélek az.
- Miért nem adod fel öregember? Próbálod meg a normális embernek való életet? Maffiahülyeség, nem neked való! Túl lágy a szíved.
- Nem akarom, hogy te is csalódj bennem.
- Nem érdekel a te béna álmod! A sajátomat akarom! Ez miatt szartál a fejemre, és ugyan azt csináltad, mint a többiekkel! Nem vagy jó apának. Gyűlöllek!
Éreztem, amit mondtam, és tele voltam fájdalommal, körbevette a testem, de ő még csak védekezni sem akart, a lángok égtek a bőrömön, és ölt a tudat, hogy így elszakadtam magamtól, messzeségbe sodródtam, és nem volt már életcélom. Ő pedig annyira akart nekem adni egyet, még ha a sajátját is. Fogalmam sem volt mekkora feladás lehet számára, hogy már nem főnök. Hogy vége lett egy korszaknak. Beletapostam a dohányzóba, felborult a tea, a vállaiba kapaszkodtam, és csak felszakadt, mintha kátrányt köhögnék, úgy fájt a tüdőmnek, az agyamnak, vagy a szemeimnek, de ahogy bőgtem a mellkasába, mint egy ötéves, tökéletesen tudtam, hogy egy hatalmas különbség van kettőnk között, és soha nem leszek olyan, mint ő.
Nem büntetnek úgy, mint őt. Olyan dologtól rettegtem, és kerültem, amit sohasem kellett átélnem, és életemben először, miközben a lángjaim belülről égettek, rájöttem, hogy én képes voltam arra, hogy a saját sértettségem elnyeljem magamba, és megbocsájtsak neki azért, mert belém akar kapaszkodni, és vágyik rám, a szeretetemre, hogy értékes fia legyek.
Nem kellett tovább menekülnöm, megbolondulnom, élvezeteket keresnem, kiütni magam, mert lecsukódtak a szemek a testemben, és nem éreztem a haragot.

Három év. Nem kellett elvonóra mennem, és a Kilencediknek rengeteg ideje maradt rám. Sokkal többet tudott foglalkozni velem, és erőt adott ez neki is. Mintha még egy kicsit élhetne, és élvezhetné, azt, ami olyan rég elhalványult. Elővette a sétapálcáját, amit bemutatott számomra. Különleges volt, akárcsak ő maga, azt mondta, mindnyájunknak vannak fegyverei, amiket használhatunk a lángjainkhoz.
Nem akartam. A tiszta lángokra vágytam, olyanokra, amik a saját erejükből nőnek még hatalmasabbá. Éreztem, mennyire szerencsés lehetek, hogy kétféle hatalom birtokosa vagyok, de ez idáig nem volt bennem az elfogadás. Most sem tudtam mit kezdeni a tudattal. Valahogy sosem jött ki belőlem tipikusan, hogy amúgy egy kibaszott erős család örököse lehetek egyszer.
- A fegyverek fontosak a lángjaidhoz, de eldöntheted, mivel tudnál azonosulni. Mit éreznél magadhoz közel.
Nem kellett sokat gondolkoznom. Két darab súlyos gépfegyvert kértem, olyat, ami még emlékeztet az igazi maffiára. Maguk a dobtárak kibaszott nehezek voltak, lehetetlennek éreztem, hogy felemeljem a kettőt egyszerre, de aki Xanxussal nő fel, az megtanul pár dolgot.
Csak egyelőre nem most. Az edzés első évét kivette a tökéletes fegyverhasználat. Nem volt más, csak én, az ismerős üres csarnok, és egy céltábla. Nem mehettem innen ki addig, amíg nem tanultam meg pontosan lőni. Megkellett tanulnom a lángjaim nyomását úgy használni, hogy a kezemben tartott nehezéket úgy emelje fel, mintha a puszta testem súlya lenne. Aztán következett a célzás. Soha nem spóroltam le az energiát, egyből a párnak estem neki. Az első öt alkalommal a fegyver belerúgott a tartóoszlopba. Éreztem, hogy gyakorlatilag megfulladok az ütés erejétől. ételt és vizet hozott mindennap este, valamelyik őrző. Matracon laktam, és elfelejtettem milyen az igazi fény. Pontosan emlékeztem minden alkalommal arra a napra, amikor beesett ide a labdám, és megláttam őt. Éreztem a félelmet attól a technikától, a klausztrofóbiám, ami öt éves korom óta egyre erősebbé vált, erőt vett rajta a rémálom, és a pánik. Meg kellett tanulnom a lángjaimmá alakítani az érzéseim. Én voltam a mocskos ég, aminek meg kell mutatni mennyit ér.
Le kelett győznöm mindent, az edzések alatt elvesztek az érzések belőlem, kiüresedett az elmém, és elvesztettem az eszméletem. Az ösztön szemei újra megjelentek, és irányítottak. Fél év múlva már képes voltam felnyomni magam a levegőbe, a dobtárasokat megtartani a célon, de nem tudtam magasra repülni velük. Egyszerűen túl nagy súlyt adtak egyenként is. Amikor végre eltaláltam a százast, olyan öröm borított el, hogy félre dobtam őket, a tenyereim a földnek tartottam, és a lángjaim a porba lőttem. A testem kirúgott a magasba, a plafonig biztos repültem, újra megláthattam őket, már tudtam, hogy a harag volt, ami mindig nézett belülről, folyt az ereimbe, hozzám tartozva, a gömbök megnőttek a kezeimbe, aztán kicsapódtak, és szétrobbantották a céltáblákat, meg mellé két tartóoszlopot. A csarnok önmagába remegett, a földre estem, azonnal a fegyvereimért kaptam, hiszen egy maffiózó sosem hagyhatja hátra őket, és a kijárat felé kezdtem rohanni. A célzás, meg a súlyemelés kispista ahhoz, ha az egész pince rám szakad, már pedig ez következett. Az ajtónak feszült a testem, de végül szét kellett lőnöm, éppen kijutottam az alagsorból, amikor eszméletét vesztette a tér, és önmagába omlott.
Kiskoromba mindig mondtam, hogy az csak egy váza, vajon a pincére is elmondhatom ugyanezt? Öreg volt a szerkezete, és hatalmas robbanás volt, meg, ahogy látom, nem az egész szakadt be, csak egy kis része, jobban behajolnék, amikor kihúzzák a fejem. Mosolygok.

Ha meg akarod ismerni mi az a szívás, dönts romba egy hat generációs borpincét. A kilencedik úgy döntött, a következő évben elméleti oktatásban kell részt vennem. Nem igazán voltam az az ember, aki nagyon ért a tanuláshoz, de megkellett tanulnom japánul, és angolul, és az sem ártott, ha van egy papírom amivel kitörölhetem a seggem. Némi pénz, és gyorstalpaló után elmondhattam, hogy lehetek építő munkás, így már csak egyetlen dologra kellett koncentrálnom. Életem huszonkettedik évében, egy napsütéses délután, amikor sziesztáztam a homokparton, kijött az egyik Vongola csicska egy levéllel. Lélekszakadva rohantam haza, az akkora már valamennyire jobb repülés technikám használva, és az ablakon keresztül rontottam be apámhoz. Értetlenül álltam előtte, lobogtatva az üzenetét. Egyrészt mert van mobilom, más pedig, hogy miért nem ért rá neki akkor megírnia ezt, amikor hazaértem? Épp egy amerikait gusztáltam. Elszalasztott lehetőség.
- Meg kell öljelek!
Akkorát néztem, mint az Imaxben, mielőtt kitáthattam volna a szám, előkerült egy revolver, egyenesen rám mosolygott, én pedig nekivágódtam a hátsó könyvespolcnak, kisgatyában. Éreztem valami különösen, folyt bennem az élet, és az energia, nem éreztem a halált hidegét, nem féltem, nem volt bennem az, hogy nekem annyi. Bánat kerített csak hatalmába, szomorú voltam, hogy úgy pusztuljak el, hogy nem tettem semmit az öregért. Nem győztem le a saját gyengeségeim, és nem harcolhattam vele. Egyszerre éreztem, hogy megbántam, sosem játszottunk igazán.
Éreztem, hogy mozog a testem, és fájdalom állt a tarkómba, meg a nyomorultak, amit le kellett söpörnöm magamról, az ösztön megint nézett rám, akart valamit. A fürdőgatya zsebeibe túrtam, és egy gyűrűt használtam elő. Emlékszem, ez a levelében volt, de csak zsebre vágtam. Mire kellene nekem?
A szalon hatalmas terű volt, a Kilencediknél pedig ott volt a sétapálcája. Elborított az érzés, és csak akkor vettem észre, ahogy a gyűrűt az ujjamra húztam, egy láng tükröződött benne, majd még egy lángot eresztett ki. Kavarogtak a Szellőtlen forró levegőben, és picsa melegem volt már. Pofánvágott, az ablakpárkány alá zuhantam, a második támadás már elkerültem, elrohantam laposba mellette, és a dohányzó asztal egyik végéhez rohantam. Ő teljesen más lett, megtelt energiával, a mozdulatai halál pontosak voltak, az orrom előtt csapott le a földre a botja végével, hideg mart az arcomba, pedig a forróság csak feljebb szökött, a homlokom, és a testem tüzet hányt maga köré. A Kilencedik kihasználta a bámulatom, és a falhoz szegezett a pálcát a torkomnak szorította, muszáj volt valamit tennem, végre igazán csinálunk valami közöset, nem hagyhattam annyiba, a tenyereimbe sűrítettem a lángjaim, majd a mellkasának szegeztem, sikerült eltaszítanom őt. Fél másodperc előnyt szereztem, amíg az egyik könyvespolc tetejére fel tudtam kapaszkodni, majd a lángjaim segítségével, az egészet, a testemmel együtt kimozdítani a helyéről. Dől a szekrénysor, mint a domino, Apa a falnak ugrott, én elé kerültem, hátba csapott a háború és béke összes.
A szemét. Úgy mosolygott a bajsza alatt, mint aki direkt provokálta ki az eseményeket.
- Az a láng a gyűrűdön, azt mutatja, hogy tényleg a fiam vagy. Büszke vagyok rád.
Olyan jól esett ezt hallani. Hogy kimondhatta. Megtelt a szívem örömmel, és a gyomrom fájdalommal. Nem tett jót ez a káosz, amit okoztam, mert velem fogja feltakarítatni. Mint sejtettem, erre ment el az egész délutánom.

Apát már nagyon kivette ez a nap. Másnap délben ébresztettek fel a cselédek, de én inkább a takarítástól készültem ki, mint a bemutatótól. Kilencedik nagyon erős. De szerintem már elege van a harcból.
Megmutatta nekem ezt a lángot, és a gyűrűt. A Vongola gyűrűt. Egész éjjel próbálgattam, mindig felgyulladt a narancssárga láng benne. Azon gondolkoztam, hogy vajon a másik lángjaimra is ugyanolyan büszke?
A haragra?
Sosem említette. Talán túl sok rossz emléket idéz benne. Próbálgattam ezt a lángot reggel is, aztán egy gyors fürdés, és fogmosás után teljesen frissen rohantam le reggelizni. Apám is ott volt, már régóta várhatott rám. Reggeli alatt mesélt rólam a Tizedikról, és arról, mi az ő jelenlegi feladata a Vongolában, elmesélte a Vongolák bűnét is, és mesélt róla is. Xanxusról. Rég nem halottam felőle.
Aztán elmondta, hogy este találkozónk van vele. A legjobb szolgáltatótól rendeltünk sofört és limuzint, elegánsnak kellett lennem, kifésültem a hajam, és hátranyaltam, a legnemesebb selyemből készült inget húztam, a legdrágább öltönyt, élre vasalt nadrágot, igazi maffiózónak néztem ki. Menő voltam. Apám indulás egy ajándékról beszélt nekem, amit hamarosan megkapok. Egy tartópánt a két fegyveremhez. Odavoltam az örömtől, de nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra, hogy találkozhatom a Tizedikkel.
Hamar beértünk a városba, az Olasz panoráma turista szezonban csak még jobb, minden lányt megnéztem, akinek egy leheletnél formásabb volt a segge. Sajnos az utóbbi időben nem volt időm nőkkel lenni. Az étterem sokcsillagos elegáns, mi pedig stílusosan késtünk. Három srác, szinte egykorúak velem. Meglepetten néztem, mert élőben sokkal másabbak. Ők az örzők? Leültünk velük szembe az asztalhoz, és bemutatkoztak. A középső Tsunayoshi Sawada, a bal szélső srác Gray Shadow, a jobbján pedig Gokudera Hayato aki az asztalig hajol. Szóval ő a Tizedik.
Spagettit rendelt, de még nem hozták ki, száraz bort emel a szájához, Apám Gokuderával cseveg.
- És, úgy elfelejtettem bemutatni őt, a legkisebb fiam. Még nem halottatok róla igazán. Sajnálom, hogy eltitkoltam előled Tsunayoshi-kun. Jól vagy?
Tizedik desszertes tányér szemekkel néz rám.
- Judaime!
A meglepetésbe lökik az öt tányér spagettit, Judaime még mindig a hatás alatt áll.
- Örvendek - tört Olaszul - Örülök, hogy megtudtam kire kell majd odafigyelnem. A Kilencedik kérésére örömmel elvállalom a további tanításod. - Ez kicsit sokkolt, úgy kezd elmenni az étvágyam.
De Apám. Hát öregszik. - Gray majd segít mindent megismerni körülöttünk, hogy hamar beleszokj.
- Igyekszem mindent megtenni! - mondja a feketehajú srác, sokáig szótlanul bámulom, aztán a villámra csavarom a tésztát, és a számhoz emelem.
- Sok sikert Judaime.

Eddig jól megy neki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tsuna
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 124
Join date : 2011. Nov. 04.
Age : 31

Karakter információk
Család::
FV:
Pénz::

TémanyitásTárgy: Re: Adamo   Hétf. Jan. 02, 2012 7:40 am

Yo Adamo!
Ó szóval egy eltitkolt gyerek vagy, mintha ilyen dolog történt volna nem is olyan messze a családunkban. Most, hogy így visszaemlékezem, mintha Apám mondott volna hasonlókat Soráról, de most nem ő a téma, hanem te. A másik még így visszatérve ő mi a fennét csinált, hogy nem jött el velem? Már megint otthon pspzik, biztos. Nem baj, majd kap a fejére egy kis agymosást.
  • Hát tartalmaz helyesírási hibát.
  • Van benne színezési hiba.
  • Benne vagyok, de mégse.

Jobbat vártam volna tőled, de sebaj. Tudom, hogy a lázad sokat ront a helyzeten. Nem találtam benne olyan nagy hibákat, ami miatt el kellene utasítanom. Ezért egy szó, mint száz: Elfogadom az előtörténetet.
A karakterlapod készítsd el. Ez legyen a legelső, amit megteszel a következők alapján:
- 10.000 Fiamma V.
- 100.000 Yen
- Ami fontos, hogy szerepeljen benne, ide kattintva megtalálód.

_________________
By.: Decimo
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://khrszjatek.forumsmotion.com
 
Adamo
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték :: Off :: Előtörténetek :: Ég-
Ugrás: