Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték
Elköltöztünk: http://khr-szj.hungarianforum.com/


KHR szerepjáték az Anime és a Manga alapján! Légy te is a maffia tagja és védd meg a családod!
 
HomePortal*Gy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Kawaguchi Yukii-kun

Go down 
SzerzőÜzenet
Kawaguchi Yukii-kun
Köd
Köd
avatar

Hozzászólások száma : 11
Join date : 2011. Oct. 30.
Age : 28

Karakter információk
Család:: Vongola
FV: 80.000
Pénz:: 59.899 yen

TémanyitásTárgy: Kawaguchi Yukii-kun   Vas. Okt. 30, 2011 4:52 am

Név: Kawaguchi Yukii-kun
Nem: férfi
Életkor: Eredetileg huszonéves, de tizenhat évesnek adja ki magát
Láng: Köd
Egyéni fegyver: -
Család: Vongola

Jellem: Érdektelen. Számára, te vagy, ő nem léteznek. Akkora csalódáson esett át, hogy ő már soha semmikor nem fog foglalkozni az emberekkel. Elfogadja ugyan, hogy vannak, és megmondják neki a dolgokat, de ő ezt igazából úgy állítja be, hogy csak azért, mert neki úgy tetszik. Attól függetlenül magasról teszik rá, hogy tulajdonképpen milyen eszmények vezérlik őt magát, hogy jót-e vagy rosszat tesz-e a világnak. Azzal szokott szórakozni, hogy becsapja az embereket. Mert az emberek buták, és nem látnak át rajta, megölheti őket, vagy halálra kínozhatja.
Csak a halál, vagy a szenvedés mutatja meg neki, hogy igazi életet él, és nem esett újra a saját illúziója csapdájába.

Kinézet: Igazi kinézetét nem tudni. Valószínűleg átlagosan néz ki, kicsit magas, borostás, beesett arcú, boldogtalan, cingár figura, de talán ő maga sem tudja. Huszonéves kora körül döntött úgy, hogy gyereknek tünteti fel magát, egy tizenéves bőrébe bújva él, és lassan már elfelejtette, kicsoda ő. Nem is érdekelte. Hiszen úgy él, ahogy akar. Ez teljesen az ő döntése.
Öltözködése totál érdektelen. Akárcsak a jelleme, maga a kinézete is ezt sugározza. Szereti magát okostojásnak feltüntetni, ezért is hord szemüveget, jár iskolai egyenruhában. Ha belegondolunk, amúgy is a Nanimori-közébe jár, de észre sem veszik őt. Ha netalántán arra kerülne, sor nagyszerűen tudja pillanatnyi ingerekkel befolyásolni az agyat. Szinten minden ruhája kimerül az ingben és a farmergatyákban.

Felszerelés:
Iphone.
D gyűrű.
Nullás szemüveg.


Élettörténet.

Élek. Marha jó szó rá. Ami vagyok. Amit teszek. Mégis.
Az a sok szánalmas ember.
Nem tudják, mit teszek. Mégis. Mindig sírnak. Akarnak. Néha megesik, hogy megsajnálom őket. Olyankor egy békés illúzióval sodrom őket a halálba. Mert én vagyok felettük, a tudatuk, a testük felette, megmondom nekik, hogy pusztuljanak el. Örökre. Végleg.

Mindenem meg volt. A boldogság mezsgyéjén úsztam. Az élet a családdal egy különös állapotba sodort. Jók voltak a jegyeim is, és teljesen abban a hitben nevelkedtem, hogy ez így kell, hogy történjen. Felnőttem, barátnőm lett, leérettségiztem. Minden olyan volt, ahogy alakult.
Aztán. Elveszett valami különös.
Anyám jegygyűrűje.
Azt hiszem húszéves voltam. Nem tudtam semmiről, csak a szomorú, sírásszerű hangokat halottam. Apám hazatért, és nem szólt semmit. A hangfoszlányok csak annyit mondtak:
- Már nem tudjuk fenntartani.
- El fogunk tűnni.
- Pedig a gyermekünk. A mi kis életünk.
A konyhába akartam menni. Hogy vacsorázás közben nézzem a tévét a tanulás után. Egy kétszintes ház, teljes első emeletén laktam, és a lépcsőkről is tisztán lehetett hallani. Mindent. Lerohantam hozzájuk, beütöttem az ajtót. Azt hiszem féltem.
Nem keltett bennem semmi félelmet. Nem voltak szörnyek az ágyam alatt. Nem éreztem rettegést a sötétben. Nem utált a világ, és én sem a világot. Megijedtem, hogy valaki bántotta a szüleim, akik olyan jól neveltek, és egyszerűen elborult az agyam.
Tudni kell, hogy soha nem hordtam gyűrűket. Semmiféle ékszert. Erre most, ahogy rám néztek, fehér, üres szemekkel, tekintet nélkül, felizzott az a furcsa dolog, amit anyám kapott. Ami Apámnak leesett a lefolyóban mosogatás közben. Az a gyűrű. Szokatlan, különös fénnyel világított, mintha foszforeszkálna. Nem tudtam eldönteni miféle bizsut kaphattam.
Anyám. Telt, alacsony nő volt. Apám öregedő, szikár. Jelentéktelen életet éltek, de boldogan. Meg akartam érinteni őket, de megijedtem.
Nem tudtam megmozdulni az ajtóból. Egyszerre minden kifakult, és ők sem néztek rám.
- Illúziók vagyunk. Akkor jöttünk rá, amikor elestem. Nem volt vérem, nem fájt, nem éreztem szomorúságot, vagy nem akartam sírni. Elmondtam apádnak. Sokféle módon ki próbáltuk, érzünk-e igazán - mondta anyám. - Nem vagyunk igaziak. Minden csak a te fejedben van. Az a gyűrű keltette benned, amit hordtam.
- Sosem volt jegyűrünk. Rájöttünk, hogy az a dolog tartott fenn minket a világban. Képességgel ruháztad fel a képzeleted, hogy el hidd, nem vagy egyedül.
Üvöltöttem. Nekiestem annak a férfinak, és megütöttem az öreg arcát. Nem hazudott. Nem sírt, vagy jajveszékelt, nem is érezte. Nem volt bőr érintése, és hideg volt az arca. Undorítóak voltak. El akartam szakadni tőlük, de az érzés, bennem kavargott, mint a méreg. Hányingerem volt a gondolattól, hogy ezek a dolgok, csak az én fejemben vannak. Akkor mi a valóság? Mondjátok meg?
- Drogosok éltek itt.
- Kisbaba voltál.
- Anyád eldobott magától, azt a dolgot hordtad a nyakadban.
- Sírtál. Egyedül voltál. Fájdalmas volt. Elkellett menekülnöd.
- Álmodtál. Meleget. Örömöt. Biztonságot.
- Ez egy romhalmaz, de te megtöltötted élettel.
- Minden, ahol voltam? Anglia?! A barátnőm! Az iskola! Minden itt volt! Nem mentem el innen, nem láttam a világot! A cseresznyefa virágzást sem?
- Soha nem mentél ki erről a helyről.
Üvöltöttem. Sírtam. Dögöljetek meg! Tűnjetek a szemem elől.
A falak, a festmények, a rokonokról szóló képek, a hazugságok, az ajándékok, olvadni kezdtek, a barack szín elöntötte magát penésszel, a bútorok elmállottak, elindultam, ki a folyosón, kitörtem az ajtót, rettegtem, nem tudtam mi ez, hogy hova fogok kerülni, hogy mi lesz velem, el akartam szakadni! Kirohantam, sötét volt, a felhők eltűntek, zokogtam, térdre estem, a földbe martam, felszakadtak a körmeim.
Aztán meghallottam a tengert. Élesebb volt a hangja, mint valaha. Halak döglött szagát hozta felém a szél. A távolban rendőrautók üvöltöttek. Gyárépületek magasodtak az éjjelbe. Ez a valóság? Gyönyörű volt.
Rothadt, bűzlött, undorító volt és szegény, de igazi. Egész életemben nem féltem. Nem rettegtem, nem fájt. Okos voltam, tehetséges voltam, és most. Mintha csupasz csecsemő lennék újra. Keresnem kellett valamit.
Magamra akartam hagyatkozni. Le akartam venni azt az undorító gyűrűt, de képtelen voltam rá. Azt jelentette, hogy valahova tartozom. Igazi emberekhez.
Meg kellett tudnom kikhez! Hiszen ez a gyűrű volt életem első igazi dolga. Sosem éreztem ennyire jónak, hogy gyűlölök valamit.
Sosem éreztem semmit.
Nem fogok tudni megváltozni. Elindultam. Hamar bejutottam a városba. Ki akartam próbálni, mit tudok. embereket kellett keresni. Az utcák élettel voltak teltek. Éreztem az izgalmat.
Kicsit zavart. Dolgokat akartam. Én akartam lenni, a valaki. Akit ne látnak, mégis megmondja nekik, hogy ő kicsoda. akiktől úgy rettegnek, hogy nem is ismerik őt. Valaki, akit utolsó erejükben látnak. Mielőtt kimúltak. Érzelmeket akartam.
De hiába próbáltam.
Nem hatott meg.
A pillanatnyi öröm undorrá változott.
Elkaptam valakit, és a sikátorba húztam. Leszorítottam az arcát, hogy ne tudjon beszélni. Éreztem, hogy most meg tudom csinálni. De akkor még nem láttam a tetteim. Csak ösztönösek voltak.
A férfi vonaglott. gusztustalan nyál folyt ki a tenyeremre, de nem engedtem el. A szemeiből egyre jobban eltűntek a színek.
Emlékszem. Gyönyörű szeme volt. Megfeszült a teste, a szembogarak elöntötték a lelkét. Belém próbált kapaszkodni. Senki nem látott már minket.
Mert ha látták volna a lila fényt, ami körüláramlott, mintha lángok lennének, biztos idejönnek. Én láttam egyedül, mégis képes voltam valami mögé elrejtőzni. Akkor még nem tudtam mi az. a test még egy utolsót rándult, aztán nem mozdult tovább.
Nem éreztem félelmet. Nem tudtam, hogy kell. Eltűntek az emlékek, a család, az öröm, a szerelem. Kizsebeltem, elvettem a cuccait, az Iphonját felkapcsoltam. Elindultam, már senki nem látott. Beírtam mindent, amit ebben a gyűrűben láttam. Emlékszem, már kurvára reggel volt, mire találtam valamit.
Vongola.
Maffia család? Nem csodálom, hogy az a nő drogos lehetett. De lehet ellopta valakitől. Remélem már megdöglött. Különös érzés volt ez. Tetszett, ahogy az az ember meghalt, és nem zavart. Nem éreztem szégyent. Nem volt benne semmi ehhez hasonló dolog.
Csak voltam. Leültem egy padra és elolvastam mindent, amit lehetett. Meg kellett keresnem ezt a dolgot. Kíváncsi voltam.
A dolgok nem várt következményeire nem is gondoltam.

Nem éreztem fáradtságot, vagy éhséget. Az idő, ha úgy akartam, nem létezett. A hely, ami a szemem elé tárult, nem volt más, csak egy lakóövezet, szomszédokkal, kertes házakkal. Ugyanolyan gusztustalan volt, mint az illúziók, amikben éltem. Nem akartam ehhez tartozni, de kellett valami. Nem élhettem örökké álmokban. Élni pedig kellett valahogy máshogy.
Hasonlítani akartam magamra. Nem akartam többé az lenni, aki voltam. El akartam tüntetni mindent. Foszlányokat sem hagyhattam meg. A saját belsőm-használtam fel. Egy kibaszott okos gyerek, totál leszarom fejjel. Ez voltam én. Minden ízemben.
Az utca közepén, szinte fel sem tűnt, hogy már tök máshogy nézek ki. De éreztem, hogy ez vagyok én. Ez a jellemem, és az alakom.
Találtam egy bandát. Hozzájuk csapódtam. Nem foglalkoztak velem, de nem kellett beszélnem magamról. Az egyik tagjuk nagyon különös ember volt. Ő volt a nap.
Natsunak nevezték. Különös rosszulléte voltak. Furcsán viselkedett. És nem érzett fájdalmat. Úgy éreztem ismernem kell. Közelebbről, jobban.
Figyeltem.
Aztán, amikor megvolt az alkalom, rávettem, hogy elmenjen velem.
Érdekes volt. Különös volt. Nehéz volt az ellenállása mögé kerülni.
Közben egyre többet tudtam meg ezekről a gyűrűkről. Hogy természeti jelenségeket jelentenek, és, hogy az én képességeim, hogy átverjek másokat. Hogy a fejüket megzavarjam, az érzékeiket kicsináljam, elbódítsam őket. Persze még gyenge vagyok.
Még erős ellenálláson nem tudok felülkerekedni. Nem voltam hülye.
Rohadtmód ment ez az okoskodás.
Szóval. elvittem ezt a debil gyereket kajálni. Nagyon ment neki az antiszocckodás. Én meg egyre inkább úgy éreztem belejövök ebbe az álarcba, amit hordok. Nagyon jó érzés volt. Beleremegtem.

- Ezek lángok. - csicseregtem barátságosan. - Kawaguchi vagyok. Lángok. - rögtönöztem egy vezetéknevet. Nagyon nyeregben éreztem magam. Hogy egyszerűen a szavaimmal átverhetem ezt az embert. - Ezek a te rejtett képességeid. Olyanok, mint az x-menben a mutánsoknak.
Lenyűgöző volt ahogy az intelligenciámat felhasználtam ez ellen.
- Miről beszélsz? - kérdezte. Rettegett. Éreztem a hangjában, hogy totálisan szét van esve már. Muszáj volt fokoznom. Társra találtam az unalomban. És ez nagyszerű volt.
- Nem tudok sokat róla, egyszer láttam valakit használni. - hazudtam tovább nyugodtan. Olyan voltam, mint egy átlagos okostojás. Semmit sem sejtett. Hogy bántom. - Utána néztem, de nem találtam sok információt, csak az amerikai képregény adatbázist. De talán segítettem. Bár az is lehet, hogy hazudok. Döntsd el te. Ha érdekel, elmagyarázhatom a biológiai kockázatait annak, ha van benned valami, ami hőtágulást eredményezhet a belső szerveidben, ha érdekel.
Feljebb toltam az orromon a szemüvegem, ami azért szereztem, hogy értelmesnek nézzenek. Megtehettem volna illúzióval. Unalmas lett volna.
Túl könnyű. Ezzel az egész élet túl könnyű.

Akkoriban kiszúrtam magamnak egy iskolát. Nanimorinak nevezték. Könnyű volt használni a céljaimra. Egyetlen gyerek volt, akit érdekesnek találtam.
Mert észrevett.
Ő is érdekesnek talált.
Mert észrevett.
Tudta, hogy ez egy marha jó dolog.
- A hőmérséklet huszonnyolc Celsius fok, a páratartalom ideális. Rúgj arcon, a bal lábaddal kérlek. - újra megmozdítottam a szemüvegem, ez kezdett olyan berögzültnek tűnni.
Marha gyors volt a gyerek. Kicsit meglepett. Nem tudtam megvédeni magam. Csinálnom kellett valamit.
Bár. annyira nem is akartam. Illúziókat kelteni. Unalmas dolog ilyenkor. - Annyit tudok - kaptam el a vállait, nem követtem az eseményeket. Sodródtam -, hogy, ha nincsenek reflexeid, akkor kígyót sem melengethetsz a kebleden. - A földre löktem.
Folytatni akarta ezt az idióta verekedést, pedig csak a reflexei érdekeltek. Hogy ha nem figyel, betudok-e törni az agyába. Képtelen voltam. Alig követte az illúzióim.
Pedig akkor már láttam. Mit akarok vele elhitetni. Lángokat. Kegyetlen, fekete füstöt. Tudtam, hogy fél tőlük. Vagy imádja. Talán a kettő egyre megy. - A mutánsok akkor fedezik fel a képességeiket, amikor hírtelen, nagy erejű, számukra addig nem tapasztalt érzelem éri őket, amik megnyitnak olyan receptorokat, melyekben a különleges képességük rejlik. A fájdalom, a félelem, a veszteség, a halál, lezuhanás egy magas épület tetejéről, ezek az igazán rossz dolgok! - pofáztam ezt tovább.
Láttam, éreztem, hogy az agya megnyílt, a hangok, amiket álmában suttogott, visszamondom neki, lassan, egyesével, érezte az egész testében a dühöt, felgyorsult. Meg akart támadni, de már elvesztette a koncentrációs képességét, egyszerűen megzavarodott.
Nem tudom, miket mondtam neki, újra. Talán az agyam egyszerűen nem tárolta akkor, a keltett illúzióimat. Feleslegesek lennének.
- Ilyesmi.
Orrbabaszott, nem érdekelt, mögém akart kerülni, a vérzett az orrom, leszorítottam, a másik kezemmel elkaptam, nem volt annyira gyors, de ígéretesen hadonászott. - Sokkal gyorsabb vagy, ha elhatározod, mint mertem remélni.
- Bolond vagy! Mit akarsz elérni?! - üvöltötte, mint a vad, ami kétségbeesett hadonászik. Mint egy állat. Nem volt több ősem, sokkal.
A naplementét keltettem a tudatába, erősebben, mint, ahogy éreztem a hátamon, alig melengette langyosan. Ő érezte mégis, minden idegében és pólusában. Szinte fájt volna neki.
De ez a gyerek nem érzett fizikai dolgokat.
Milyen érdekes. Neki nincs testi, nekem nincs lelki fájdalmam. Milyen erősek lehetnénk. De ez még csak egy buta, ostoba kis takony volt. - Mi ez a dolog!?
elég volt. Már unalmas volt a szenvedése.
Bántani akartam. Habár kedveltem egy kicsit. Olyan buta volt, és mégis erős lelkű.
- Egy kicsit tényleg hazudtam. A köd néha ellepi az áldozatok szemét, és néha elhiteti velük, hogy nincs azaz út, amin menekülhetnének. Nagyon jól tudom, miről beszéltem, és azaz előnyöm is, hogy te még nem!
Eltüntettem előle az egész világot, de nem tudtam elkapni. Elrohant, és messze került tőlem.

Nem sokkal később felfedeztem ezeket az embereket. A Vongolákat. Ahogy a buta gyereket is felfedezték, én pedig figyeltem őket. Az a Tsuna Sawada, ő már egy ideje észrevett. Azt hiszem ő tudta, hogy érdeklődöm felé. Soha nem jött oda hozzám. Talán mert nem engedtem. Vagy talán csak nem volt tolakodó.
Én több vagyok mint ők. Több vagyok bárkinél. Én takarom el az utamat, amit járok, és ehhez senki másnak nincs köze. Nem engedhetem, hogy az életembe avatkozzanak.
Mert soha nem lehetek benne biztos, hogy ezek nem csak illúziók-e. És nekem mindig az illúzióim felett kell állnom. Akármi van.
Elkezdtem megtanulni, hogy irányítsam őket. Figyeltem, ahogy a Vongolák teszik.
Odamentem hozzá.
Aztán újra.
Mert ő volt az egyetlen, aki átlátott rajtam, mindvégig. Engedtem neki, egy idő után.
A neve Hibari volt. Soha nem voltam képes rájönni, mitől olyan figyelemfelkeltő a megjelenése. Ő pedig soha nem ismerte el, hogy igazából is létezem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Superbi Squalo
Admin
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 108
Join date : 2011. Oct. 15.
Age : 23
Tartózkodási hely : Szemtől-szemben az ellenféllel

TémanyitásTárgy: Re: Kawaguchi Yukii-kun   Vas. Okt. 30, 2011 5:13 am

Beteg, de elfogadom.

Szint: 1 (D)
TP: 200 + 100 a halloweeni zsírlézerkedésem miatt
Vagyon: 100.000 + 10.000 a történet miatt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Kawaguchi Yukii-kun
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Kateikyoushi Hitman Reborn Szerepjáték :: Off :: Előtörténetek :: Köd-
Ugrás: